Magyar Néphadsereg Egyenruha-történeti
Adatbázis és Gyűjtemény

A Magyar Néphadsereg és a Magyar Honvédség külszolgálati egyenruhái

A mindenkori magyar haderő egyenruházatát általában a közép-európai időjárási viszonyok figyelembevételével alakították ki, hiszen a magyar katona elsőrendû kötelessége az ország megvédése volt (még a Varsói Szerződés terveiben sem szerepelt a Magyar Néphadsereg trópusi vagy éppen sarkvidéki bevetése). Mindazonáltal már a XIX. század végén is előfordult, hogy katonáinknak az országhatároktól távol, a megszokottól eltérő éghajlati körülmények között kellett tevékenykedni. A századfordulós békemissziókban – amelyek közül talán a legismertebb a kínai bokszerlázadás leverése volt – elsősorban a Cs. és Kir. Haditengerészet alakulatai vettek részt, számukra pedig amúgy is rendszeresítettek (fehér) trópusi ruházatot.

 

A modern kor magyar katonái először 1973-ban indultak a hazától távoli küldetésbe, amikor a Párizsban aláírt vietnami fegyverszünet ellenőrzésére létrehozott ICCS- (International Commission of Control and Supervision – Nemzetközi Felügyelő és Ellenőrző Bizottság) misszióba az „igazságosság” érdekében két szocialista országot, Lengyel- és Magyarországot is meghívták. A korabeli vezetés gyorsan „kapcsolt”, rájöttek, hogy a rendszeresített ruházat és felszerelés trópusi körülmények között nem lesz megfelelő, ezenkívül – feltehetően egyszerre praktikus és szimbolikus célzattal – olyan „nem kombattáns” egyenruházattal kívánták ellátni a kiküldött magyar katonákat, amely átmenet a szolgálati és gyakorlóöltözet között.

 

A speciális egyenruha szabásában az 1965 M gyakorlóruhát követte, de nem olívzöld (hiszen olívzöld harci ruházatot viseltek mind az észak-vietnami, mind a dél-vietnami és az amerikai hadsereg katonái), hanem barna színben (lásd fotó jobbra). Az egyenruha alapanyaga is vékonyabb, könnyebb volt a megszokottnál, jóllehet a túlzottan magas mûszáltartalom nem tette igazán tökéletes trópusi viseletté. A zubbonyt a nadrágba tûrve kellett hordani, a vállszíjas derékszíj vállszíját viszont nem viselték. A melegben gyakran mellőzték a zubbonyt, helyette rövid ujjú (tiszti nyári) gyakorlóinget vettek fel. „Elfeledkeztek” viszont a tervezők a trópusi bakancsról, a kiküldött állományt könnyített (úgynevezett „tiszti”) bakanccsal látták el, amely azonban teljesen bőrből készült, így meleg égövi szolgálatra nem bizonyult különösebben alkalmasnak. Fejfedőként Bocskai-szabású sapkát rendszeresítettek mûanyag szemernyővel, szintén barna színben. Érdekesség, hogy az öltözethez egy külön mûszőrme galléros háromnegyedes télikabátot is kiadtak, amelyet jószerivel csak induláskor és érkezéskor viselt az állomány, Vietnamban legfeljebb a hegyvidéken vették volna hasznát. A missziós ruhák ezen „első fecskéje” mellett – a korabeli fényképek tanúsága szerint – a magyar ICCS-katonák gyakran hordták a rövid ujjú ingblúzt nyári, tropikálnadrággal is. Rövidnadrág bevezetésére nem került sor, jóllehet például a lengyel és a kanadai fél ilyen ruházati cikkel is ellátta katonáit.

 

Az 1990-es évek elejétől kezdve Magyarország fokozatosan bekapcsolódott a világ számos pontján zajló békemûveleti tevékenységbe. Magyar katonák jelentek meg Afrikában és Ázsiában, a legkülönfélébb szélsőséges (legtöbbször szélsőségesen meleg) időjárási viszonyok közepette. A Magyar Honvédség éppen átalakulóban lévő egyenruházati rendszere leginkább ad hoc jelleggel tudta kiszolgálni az újonnan támadt igényeket. Nemcsak arról volt szó, hogy könnyû, de mégis ellenálló trópusi vagy sivatagi öltözetet kellett tervezni és gyártatni, hanem igazodni kellett – bármilyen furcsán hangzik – a nemzetközi divattrendekhez is. A kilencvenes évek eleje a terepszínû egyenruhák elterjedésének időszaka, amikor – elsősorban az amerikaiakat utánozva – a legtöbb ország hadserege ilyet rendszeresített katonái számára. Természetesen a békemûveleti küldetésekbe utazó katonák is ezeket az egyenruhákat (lehetőleg persze a legújabbakat, „legdivatosabbakat”) viselték, habár igazából nem volt szükségük rá, hiszen az ilyen jellegû tevékenységnek általában nem része a terepen való rejtőzködés. Ugyanakkor az új, terepszínű egyenruhák a különféle országok katonáinak „védjegyévé”, nemzeti jellegzetességeket szimbolizáló „kitüntető viseletté” is váltak, s ilyen értelemben inkább a feltűnést, mint az eltűnést szolgálták.

 

A divat hatása alól a Magyar Honvédség sem vonhatta ki magát, így került sor egy terepszínű trópusi egyenruha bevezetésére, amelynél a tervezők viszonylag egyszerű utat választottak, az akkoriban (ejtőernyős és repülőszerelő ruházaton) használt háromszínnyomású terepszínmintát változtatták meg, „dzsungelesítették” a barnás tónusok zöldre cserélésével. A trópusi egyenruha nagyon vékony pamut alapanyagból készült, így kellemes viseletnek bizonyult forró égövi viszonyok között is, más kérdés, hogy a rövid ujjúra szabott ing (zubbony) mennyire biztosított védelmet a napsütés káros hatásai vagy éppen egy homokvihar ellen. Érdekesség, hogy a missziós ruházatokról elhagyták a 65 M gyakorlónadrág jellegzetes „kanálgépzsebét”, talán arra gondoltak, hogy a békeműveletekben részt vevő katonáknak nem lesz szüksége az evőeszközkészletre. Az alapanyag fantázianeve után a trópusi egyenruha „beceneve” Hurrikán lett.

 

Az I. Öböl-háborúba küldött egészségügyi kontingens részére igen rövid időn belül sivatagi ruházatra lett volna szükség, ennek beszerzését azonban nem tudták megoldani, így részben a már készletben lévő trópusi ruházatban, részben az itthon használatos (barna tónusú) terepszínnel nyomott anyagból készült „gyalogsági” (tehát nem a rendszeresített 87 M ejtőernyős ruházat, hanem az 1965 M gyakorlóruha szabásában készült, de terepszínű egyenruha, amelyet később gyakran ENSZ-egyenruhának is neveztek) szabású egyenruhában küldték ki az állományt, vagyis az egységes öltözetet nem sikerült biztosítani. A barna tónusú háromszínnyomású terepszínnel később festettek egy trópusi egyenruhát is, amely szabásában és anyagában a Hurrikán egyenruhára hasonlított (rövid ujjú ing, vékony pamut alapanyag). Érdekesség, hogy ezeket az egyenruhákat „sivatagiként” címkézték, jóllehet a mintázat egyáltalán nem rejtett sivatagi körülmények között. Más missziók katonáinak esetenként az 1987 M ejtőernyős gyakorlóruházatot is kiosztották, feltehetően nem állt rendelkezésre más terepszínű ruházat.

 

Az igazi sivatagi színű egyenruha „lekéste” az Öböl-háborút, de volt alkalma bemutatkozni a Sínai-félszigeten, illetve Afrika egyes országaiban. Ebben az esetben a szakemberek saját fejlesztés helyett külföldi minta átvétele mellett döntöttek, Pakisztánból hozattak be terepszínű anyagot, s ebből szabták azután a magyar egyenruhagyárak az eredetéről pakisztáninak elkeresztelt jellegzetes színű sivatagi egyenruhát (a megszokott „gyalogsági” szabásban, vagyis gombos kivitelben, „kanálgépzseb” nélkül). A pakisztáni egyenruha 1993 és 1999 között állt szolgálatban. Amikor kivonták a használatból, a magyar békefenntartók rövid ideig az időközben rendszeresített 90 M gyakorlóruhában mentek a sivatagos területekre is, jóllehet az sem szín, sem anyagvastagság tekintetében nem felelt meg a követelményeknek.

Újdonságot jelentett a különféle azonosító jelvények megjelenése az egyenruhán. A korábbi szokásoktól eltérően (a szocialista tömeghadseregek gyakorlatának megfelelően az 1965 M gyakorlóruházaton kizárólag rendfokozati jelzést és fegyvernemi jelvényt viseltek) név- és országcímkékre, az egyes küldetéseket szimbolizáló jelvényekre, ENSZ-jelzésekre stb. volt szükség, hiszen a missziókban részt vevő különféle országok katonáit valahogyan azonosítani kellett a műveleti területen. Ekkor találták ki (pontosabban másolták le a külföldi minták alapján) a zubbony felkarján viselt nemzetiszínű pajzsot (amely később általános nemzeti jelzéssé vált), illetve a zseb fölé varrt Hungary címkét, s ekkor kezdtek elterjedni a névkitűzők (bár ilyeneket már az ICCS-misszió során használtak), névcímkék is. 

 

A „missziós ruhák” mellett a hagyományos „zöld gyakorlót” viselte a Boszniába küldött Ifor-kontingens, feltehetően nem tudtak egyszerre ennyi embert speciális ruházattal ellátni, illetve az időjárási körülmények sem indokolták trópusi vagy sivatagi ruházat használatát. Annál érdekesebb viszont, hogy a Cipruson szolgáló magyar békefenntartók is sokáig 1965 M hadi- (gyakorló-) ruházatot kaptak, noha az időjárási körülmények itt indokolták volna trópusi egyenruha használatát.

 

Minthogy időközben a Magyar Honvédség a kilencvenes évek közepén új, a hagyományokkal szakító terepszínű hadi- (gyakorló-) egyenruházatot vezetett be, az ezredfordulóra időszerűvé vált a „missziós ruhák” tarka kavalkádjának egységesítése. Így 1999–2000 folyamán az összes addig használt békefenntartó ruházatot bevonták, s helyette – indokolt esetben – a 2000M trópusi gyakorlóöltözetet adták ki, amely a rendszeresített 90 M (négyszínnyomású) terepszínben készült, azonban vékonyabb, rip-stop (szakadásgátló szövéssel készült) anyagból. Ezt az egyenruhát később általános nyári gyakorlóöltözetként a honvédség teljes állománya részére rendszeresítették. Ekkor feltehetően úgy gondolta a hadsereg vezetése, hogy speciálisan „missziós” egyenruhára nem lesz többé szükség, az új gyakorlóruházat megfelel a nemzetközi környezetben is, azonban az afganisztáni, majd az iraki misszió bebizonyította, hogy mégis kell a sivatagi ruházat.

 

Előbb amerikai (sivatagi háromszínnyomású, ún. DCU) alapanyagból készítették az Irakba induló magyar alegység ruházatát, majd 2004-ben egy magyar fejlesztésű, négy színnyomású sivatagi terepszínnel váltották fel az amerikai mintát. Az új sivatagi egyenruha már minden tekintetben a XXI. század gyermeke, szabás és alapanyag tekintetében is jelentős modernizáláson ment keresztül, a katonák által üdvözölt újdonságot jelentett, például a Gore-Tex alapanyagú polárbéléses kabát, illetve a széles karimájú sivatagi kalap. A 2003 M sivatagi egyenruha kétféle változatban készül, vastagabb kivitelben „hideg sivatagi”, illetve vékonyabb (rip-stop) kivitelben „meleg sivatagi” körülmények közé. Mindkét változat alapanyaga nejlon-pamut keverék, amely színtartóbb és könnyebben kezelhető (például mosás során kevésbé gyűrődik, és így nem kell vasalni), mint a 100%-os pamutanyag. A tervek szerint a jövőben ilyen anyagból készülnek majd a honvédség hazai gyakorlóruhái is.

 

Az egyenruháknál is több gond akadt a missziók lábbeliellátásával. Említettem már, hogy az ICCS-misszió tagjai az 1965 M bakancs könnyített változatában teljesítettek szolgálatot, amely azonban trópusi körülmények között nem felelt meg. A kilencvenes években azután a ruházati szolgálat szakemberei több kísérleti trópusi bakancsot fejlesztettek ki, de a honvédség vezetése egyiket sem tartotta megfelelőnek vagy szükségesnek, és a békemissziókba induló katonákat továbbra is az 1965 M gyakorlóbakanccsal (illetve annak modernizált változataival; utoljára az 1987 M gyakorlóbakanccsal) látták el. A katonák pedig – ahogy az ilyen esetekben lenni szokott – „helyszíni beszerzéssel” próbálták orvosolni a problémát, főleg olyan helyeken, ahol más nemzetek katonaibolt-hálózatain vagy ellátó rendszerén keresztül hozzáférhetők voltak külföldi katonai cikkek. Történtek ugyan ad hoc jellegű hivatalos beszerzések, így például egy időben Magnum bakancsokat rendszeresítettek néhány misszió katonái részére (például Cipruson, először csak a női katonáknak, később mindenkinek), azonban ez sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a Magnumot elsősorban rendvédelmi szervek számára, városi körülmények közé fejlesztették ki. Egy másik alkalommal az osztrák Bundesheernél rendszeresített trópusi bakancsokból szereztek be ismeretlen (kisebb?) mennyiséget, majd az Irakba induló első váltások részére az amerikai Altama cég sivatagi bakancsait vették meg, lecserélve később a német Haix cég lábbelijeivel. Hangsúlyozom, egyik esetben sem (kivéve a Haix-bakancsokat, amelyek általános rendszeresítése most került napirendre, a tervek szerint ez a termékcsalád – általános, trópusi, illetve sivatagi változat – képezi majd a Magyar Honvédség jövőbeni lábbelikészletét) rendszeresítésről volt szó, csak alkalmi beszerzésről, ezért fordulhatott elő gyakran, hogy az egyes missziók katonáit nem sikerült egységesen felöltözetni. Ennek a katonák csak annyiban látták hasznát, hogy kevésbé szúrt szemet ha „saját cuccokkal” gazdagították rendszeresített egyenruházati és felszerelési cikkeik körét.

 

Hasonlóan kaotikus helyzet alakult ki a személyi felszerelések területén. Igaz, sok misszióban ilyesmire nem is volt különösebb szükség (főképp, ahol fegyvertelen megfigyelő szolgálatot láttak el a magyar katonák), de például Ciprusra vagy Boszniába szervezetszerű fegyverzettel és felszereléssel indultak a magyar alegységek, így itt komoly gondot okozott a megfelelő eszközök hiánya. Átfogó rendezés helyett ezen a területen is a rögtönzés győzött, korszerű felszerelési cikkek általános rendszeresítése helyett a kilencvenes évek végén Izraelből vásároltak korlátozott mennyiségű málhafelszerelést és kevlársisakot, ezeket adták ki az egyes missziók katonáinak (főleg Cipruson). Végül a 2003 M sivatagi egyenruhával egy időben rendszeresítették a német Bundeswehr málhafelszereléséhez hasonló felszerelési rendszert, amelyet a csapatpróbák után először Irakban vetettek be tömegesen. E rendszer fő problémája, hogy zöld színével elüt mind a sivatagi, mind a négyszín-nyomású hadi- (gyakorló-) ruházattól, ezenfelül pedig messze nem a legmodernebb fejlesztés, mind variabilitás, mind használhatóság tekintetében a XXI. század harcterei által megkövetelt normák alatt marad, talán nem véletlen, hogy a Bundeswehr kezdi kivonni a használatból. Ismét érvényesülni látszik a lépéshátrány-szindróma, a gazdagabb államok hadseregei „levetett gönceiket” rásózzák szegényebb szövetségeseikre, csakhogy ez egy professzionális haderő esetében megengedhetetlen.

 

Elmaradt a kevlár sisak általános rendszeresítése is, főképp anyagi megfontolásokból, ugyanis rengeteg hagyományos (acél) sisaktest található a honvédség készleteiben, s olcsóbb ezeket modernizált béléssel ellátni, mint kevlár sisakokat újonnan beszerezni. E koncepció ellenére (ismét csak rögtönzés!) mégis vásároltak Izraelből RBH–303-as kevlár sisakokat, amelyek itt-ott feltünedeznek egyes „elit” alakulatok katonáinak fején. Az iraki kontingens részére viszont megfelelőnek találták a régi acélsisakokat, amelyek 1960-as évek végén kifejlesztett bélése már rég nem állja ki az idők próbáját akkor sem, ha magának az acél sisaktestnek megfelelő paraméterei vannak.

 

A védőmellények folyamatos fejlesztése is napirenden van, a kilencvenes évek közepén bevezetett, s jelenleg is használatban álló védőmellény ugyancsak kezd „kimenni a divatból” – a nagy súly és a kényelmetlen viselési mutatók egyre kevésbé teszik alkalmassá arra, amire tervezői szánták. Természetesen tudomásul kell venni azt is, hogy napjainkban a katonai egyenruhák és személyi felszerelések is ugyanolyan gyorsan fejlődnek, mint az ipari társadalom minden egyéb terméke. Szinte minden napra jut egy új fejlesztés: szél-, vízálló, könnyű, még könnyebb, lövedékálló és így tovább. Ezeket a fejlesztéseket még a leggazdagabb országok hadseregei is csak hosszabb folyamatok során tudják alkalmazni (például az Egyesült Államok hadseregében a jelenlegi harci egyenruha teljes lecserélését 2007-ig bezárólag tervezik), a hozzánk hasonló alacsony költségvetésű hadseregeknek viszont esélye sincs erre. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy egy békeműveleti küldetésbe küldött katona gyakran az életét teszi kockára, és egy valóságos harcmezőn nem mindegy, hogy milyen egyenruhája, milyen felszerelése van – akár az élete is múlhat rajta.

Baczoni Tamás